… mondják az anyák a szülésről. Bedőltem. Hittem, hogy a nők egybehangzó túlcsordulása a szüléssel kapcsolatban nem állhat messze a valóságtól. Hittem. Egészen az ötpercesekig. Akkor rájöttem, hogy ez aljas manipuláció, mellyel nemtársaim meggyőzik a még tudatlant – jelen esetben engem -, hogy fájni, majdnem szétszakadni, vörös fejjel az üvöltést magunkba fojtani jó.
Reggel volt. Épp a pocakomat előreküldve próbáltam feltápászkodni az ágyból, amikor elfolyt a magzatvíz. Észbe sem kaptam, már a kórházban feküdtem vajúdó nők között. Az egyik olvasgatott, a másik mobilon számolt be az ötperceseiről. Gondoltam, ha ezek ilyen jól bírják, akkor nekem meg sem fog kottyanni az egész. Elvégre engem igazán kemény fából faragtak. Elhittem, hogy Terminátor vagyok, amikor hányinger kezdte szorongatni a torkomat, és betoltak a szülőszobába.
Tiltakoztam… hogy én még csak most jöttem, és hallottam, hogy valakinek már ötpercesei vannak, és én tényleg, tényleg egészen jól vagyok. Gondoltam, igazán várhatnánk még a szüléssel. Ne kapkodjunk, nekem igazán nem sürgős.
Az első óra után éreztem, nem bírom sokáig. Csak azért nem mondtam az orvosnak, várjunk, mert tudtam, ha kinyitom a számat, nem olyan hang fog kijönni, amilyet szeretnék. Márpedig a keményfa ritkán visít, és én tartottam magam a „keményfasághoz”. Az első két gyötrelmes óra után aztán jött… a harmadik.
Megfogtam a térdem, felhúztam magam, vörösödtem, izzadtam, az erek a fejemen, gondolom máshol is pulzálva kidagadtak. És nyomtam és nyomtam és nyomtam és semmi. Csak új fájdalom. Istenem, ha csak annyi erőt adnál, hogy szólni bírjak, akkor megmondanám a magamét ennek a kontár csürhének. A hülye orvosnak, aki azt hiszi, ha maszkban van már szaktekintélynek is látszik. És a gyereket is megverem, ha kidugja a fejét. Nem érdekel, hogy kicsi, meg védtelen. Gondolt volna erre akkor, amikor kikezdett velem. Úgy megverem, hogy csak…
Ekkor egy másik maszkos lépett oda hozzám, és se szó se beszéd vadul, két tenyérrel nyomkodni kezdte a hasamat, amire kilenc hónapig úgy vigyáztam, mint valami porcelánkészletre. Na ezt biztosan kirúgatom. Jól meg is jegyzem a mocskos pofáját. Megjegyzem, megjegyzem, nyomok, nyomok. Aztán megkönnyebbülök és, valami kéket, gyűrött fejűt, visítót, nyálkásat, csodálatosat, okosat, az enyémet látok himbálózni az orvos kezében. Haja van. És ez a kék bőr!!! Gyönyörű!
Már lábadoztam. Telefonon fogadtam a gratulációkat, a férjemnek lediktáltam, hogy milyen ajándékot hozzon a szülésznek, aki remek szakember, és annak az erős, férfias, hősies tenyerelősnek, akit arcról biztosan megismerek.
A barátnőknek pedig, akik azt kérdezik, nagyon szörnyű volt-e, csak annyit mondok: ugyan, gyerekjáték az egész.
Babafalva irodalmi pályázat, 2007
Mi ebben a felháborító. Nem mondta egy szóval sem hogy nem csodálatos dolog a szülés. De akkor és ott a tizen-sokadik óra után hullafáradtan fájdalmak között nem biztos, hogy az ember lányának az az első gondolata, hogy de csodálatos, hogy itt lehetek:) Én már háromszor megéltem ezt a csodát. Mind a három szülés más volt, de a harmadik manó úgy megkínzott, hogy igaz, hogy 9. éves, de még a mai napig emlékszek minden fájdalomra. Az élet úgy hozta ,hogy a negyedik babát várom, és őszinte leszek nem vagyok nyugodt:) félek, de már várom, hogy mikor jön el a pillanat…
Hát ez felháborító! Minek kell ilyen cikkeket írni? Persze, hogy fáj, de igenis csodálatos! Én már a szülés után egy órával már nem emlékeztem rá, hogy mennyire fájt…